A nejlonzacskó a környezettudatosság növekedésével párhuzamosan vált a természetpusztítás és a felesleges fogyasztás egyik gyűlölt szimbólumává, amit a kétezres évek eleje óta egyre több állam kezd el üldözni adókkal vagy teljes tiltással.

A szétdobált szatyrok a fejlődő országokban súlyos környezeti károkat okoztak, ezért Afrika és Ázsia sok országában régebb óta próbálnak fellépni ellenük, de a kiszorítási hullám az utóbbi időben Európát is utolérte, az unió 2020-ra nem nagyon akar már szatyrokat látni sehol. 

Ezzel összhangban Magyarországon úgy módosítják a környezetvédelmi termékdíjakat szabályozó törvényt, hogy utána a mostaninál több fajta műanyag zacskó esne a magasabb díjkategóriába, így lassan nálunk is leáldozhat az egyszer használatos szatyrok kora. Ez a maga módján szép dolog, különösen a tengeri állatok örülhetnek neki, de azért nem árt észben tartani, hogy a zacskók visszaszorulása látványos, de sajnos annál kisebb győzelem a környezetvédelemnek.

Az összes ma ismert nejlonszatyor ősét a svéd Celloplast nevű cég állította elő. A cellulózfóliát gyártó Celloplast 1960-ban, a műanyag aranykorának kezdetén nyújtott be szabadalmat az USA-ban a "csomagolási célú cső" néven.

Az eredeti verzió még tényleg csak egy fél oldalról nyitott műanyagcső volt - amiből a beletett dolgok nem estek ki, de megfogni már nem volt olyan kényelmes -, mígnem a vállalat egyik munkatársa rá nem jött, hogy van mód fülek képzésére is ugyanabból a darab műanyagból. Így született meg az 1965-ben szabadalmaztatott T-shirt műanyag zacskó, aminek pofonegyszerű formája az elmúlt fél évszázadban semmit nem változott, és máig ez a leggyakoribb eldobható táska, amivel találkozni lehet.

A zacskógyártó iparág a következő évtizedekben beindult. Az USA piacán az Exxon Mobil műanyaggyártó leányvállalata kezdte el a nejlonszatyor nagy léptékű terjesztését az 1970-es években, de sokáig nem volt nagy kereslet a termékre, a hagyományos papírzacskók dominanciája megkérdőjelezhetetlennek tűnt az amerikai üzletekben. Ez európai (pláne belvárosi, tömegközlekedés-használó) szemmel furcsának tűnhet, az Amerikában jellemző fül nélküli papírzacskókat ugyanis egyáltalán nem praktikus cipelni, viszont ha csak a kocsiig kell őket eljuttatni valahogy, már kijön a műanyaggal szembeni előnyük, vagyis hogy megállnak az aljukon a csomagtartóban. És mivel Amerikában az emberek kocsival mennek bevásárolni, ez elég is.

A trendforduló a nyolcvanas években következett be. A műanyagzacskó mellett voksoló első nagy áruházlánc a Safeway and Kroger volt 1982-ben, de pár évvel később az egész kiskereskedelmi iparágnak leesett, hogy anyagilag megéri váltani. Az 1985-ben a műanyagipari mérnökök newarki szárnyának konferenciáján elhangzott előadások egyikén állítólag számszerűsítették is, pontosan mennyivel éri meg jobban a boltoknak a nejlonzacskó (ezer darab csak 24 dollár, míg a papírból 30 ugyanennyi), ami meghozta a boltosok kedvét: az év végére az USA-ban már szupermarketek 75 százaléka tartott nejlonzacskót is a papírral párhuzamosan.

Ettől még a vásárlók körében még jó ideig a papír volt kedveltebb, az 1980-as években az amerikai szatyorpiacon 25-75 százalék arányban osztozott a műanyag és a papír, de az 1990-es évekre ez megfordult, és a nejlonzacskó került ki győztesen az eldobható szatyrok csatájából. Legalábbis néhány évtizedre.